konyhatundermesek

Az egész azon a napsütéses, késő nyári napon kezdődött, amikor felhívott. 
Hangja panaszos és némiképp elkeseredett volt a telefonban: 
- Basszus, Gem, hogy néz ki a padlizsán? 
- Minek az neked? - kérdeztem gyanútlanul, éppen lábujjakat ápolva. 
- Főzök - suttogta mély átéléssel. 
Megállt a reszelő a kezemben. 
- Mit csinálsz??? - mélységesen megdöbbentem, egyszersmind csodáltam is érte. Olyan volt, mintha én füvet nyírni, csengőt szerelni, láncfűrészezni kezdtem volna. 
Elmagyaráztam neki, hogy is néz ki a padlizsán, örült neki, hogy megtalálta a táskákban. Mivel azonban elég sokáig tartott, gyanakodni kezdtem: 
- Mit főzöl? - igyekeztem lelkesnek mutatkozni, nyitottnak és elfogadónak. 
- Vacsorát - morogta - Majd még hívlak később... - letette. 

Midőn megtalálta a padlizsánt, hosszasan örömködhetett, miként azt illik ekkora sikerélmény után. Amíg ezzel volt elfoglalva, én levágtam a körmöt a bal lábamon. Aztán megint csörgött a teló, a kijelzőre pillantottam, letettem a szúró-vágó-kapirgáló eszközt, kényelembe helyezkedtem és felvettem: 
- Mondjad, szentem, mit nem találsz? Ami döglött és hideg, az a csirke, az uborkát remélem felismered, még ha eddig csak felszeletelve is láttad. Vagy egyben, de akkor meg gondolom valami gumit csak húztál rá... 

Halk sírást, hüppögést hallottam. Rögtön feltámadt az együttérző énem, félretettem az obszcenitást. 
- Mi van? Megvágtad magad? 
- Francokat. Mindig gyantáztatok. Ja, hogy a kezem? Nem, dehogy.. - szipogta. 
- Akkor meg mi van? Ne bömbölj már! Nyefegjed, mi a dráma? Lemondta a pasi? - minimum ilyesmi horderőt sejtettem a háttérben. 
- Hülye vagy? Hogy mondta volna le? Eped minden szavamért, mit gondolsz, mi a viharért rostokolok itt a konyhában?! Remélem ma este megkér... 
- Mire? Hogy cidázz egyet neki a konyhapultnál? - igyekeztem nem nagyon röhögni. 
- Ne léházz, inkább figyelj. Elolvastam a szakácskönyvet... 
- Az egészet? - nyikkantam közbe. 
- Kuss. Nem az egészet. Az idevágó részt. Úgy mint "töltött padlizsán" meg azt hogy "ropogósra sült mézes-bazsalikomos csirke". Figyelsz? 
- Teljes életnagyságban. Le vagyok nyűgözve - leheltem, a feltörő balsejtelem ellen tengernagy optimizmusom füttyentettem hadba. 

- Akkor jó, el is vártam. Szóval. Kijártam, ami lehetett, jónevű, patináns iskolákat. Beszélek egy-két nyelven, egész jól franciázom is, ahhoz képest meg főleg, hogy nem is szeretem. Gond nélkül lefaragom az adódat, rendbe teszem a könyvelésed, elvezetek röhögve egy komplett pénzügyi osztályt, lehazudom a csillagokat az égről, ha az kell, az ügyfelek a tenyeremből esznek. 
- A kis perverzek - jegyeztem meg vigyorogva, sejtettem már, hova vezet ez az önfényezés. 
- Befognád?? Éppen azt magyarázom, hogy jó vagyok a szakmámban. De ezt a szakácskönyvet egy idióta írta. Teljesen életszerűtlen. Kizárt, hogy így kell főzni. Segítened kell. 
- Miért, mi a gond? Nem rajzolt képeket? Vágd el félbe a szerencsétlen padlizsánokat... 
- Hosszában vagy keresztben? 
- Nekem mindegy. Talán inkább mégis hosszában - óvatoskodtam. 
Némi zörgés, szentségelés, majd csörömpölés. 
- Várj, kihangosítalak. Nem tudok egy kézzel szeletelni. 
A kihangosításban az a jó, hogy én is mindent hallottam, ami körülötte történt. Nem részletezném. Elvágta, kipucolta, hidegre tette a padlizsánt. Nagyon boldog volt. 
Előszedte a töltelékbe valókat is. Szépen ügyesen kikészített mindent a pultra. 
Felkockázta a hagymát. Az elsőt héjastól. A másodikat már lecsupaszította előtte. Hosszasan röhigcsélt a nudizó hagymán, majd kéjesen felszeletelte. A húspirítás nevű akció közben volt némi bonyodalom, először a konyharuhát gyújtotta fel, majd a húst égette oda. Alig szenesedett, úgy véltük, ennyi áldozatot simán meghozhat a jövendőbelije... 

folyt. köv.

Sziasztok! 

Volt egyszer egy barátnőm, mint a mesében. Full emancipált, nála aztán semmi nem volt rózsaszín, inkább volt pasi cicikkel, mint nő. A konyhához is ekként viszonyult... 
Tudta, hogy van a lakásának ilyen része, de ritkán fordult meg arra. Mígnem egy nap végre egy alfahím elcsavarta a fejét és rájött a szentem, hogy minden vágya a romantikus kézfogó ezzel a grandiózus példánnyal, így bevetett apait-anyait. 

Előbb a teljes testkezelés: gyantába burkolózott tetőtől talpig, majd sokat és keservesen sikítozott, de megérte. Sima lett, mint a babapopsi. Igaz, hozzányúlni nem lehetett, mert nyomban rángatózni kezdett. Lehet, hogy fázott a prém nélkül. Ki tudja... 

Aztán jött a fodrász. Göndörített, bodorított, balzsamozott, fényesített, dúsított, melegített, csirízezett. Jöhetett volna tájfun, ciklon, cunami, a loknik akkor sem rezdültek volna. Betonbiztos volt a séró. 
Arcáról profi sminkes tagadta le az éveket. Visszament egész a csitri-korig, már-már pedofília gyanújába keverve szíve választottját. 

Elcsattogott a szentem shoppingolni is, csábító fehérneműket vásárolt, egyik másik igen cédás volt, de a cél érdekében mindent. 
"Most kell bedobnom mindent, aztán ha már elvett, akkor semmi cidázás, fúúj, de gusztustalan is az..." -- Ismerős? Na, ez volt itt is alapelv. 

Hallotta már vmi nőismereti műsorban, hogy a pasik szeretnek enni, és az is komoly előny nősülésnél, ha a kiszemelt díva nemcsak dekoratív, de még főzni is tud. Nosza, elhatározta, hogy megtanul főzni, és mennyei vacsorával biztosítja be a holtig tartó kéjhömpölyt. 

Vett néhány szakácskönyvet, okító dvd-t, némi alapanyagot. Nekiállt a drága alkotni. A zöldségekkel még csak-csak elboldogult, mert eleve konyhakészen, fagyasztva vette őket, helyes kis zacsikban. 

Nagyjából ekkortájt kapcsolódtam be kalandjaiba, és váltam cinkosává, segítőjévé és egyszemélyes őrangyalseregévé. Még sejtésem sem volt róla, hogy a következő hónapok eredményeként viharosan őszülni és amortizálódni kezdek majd, és hogy számtalan, képtelenebbnél képtelenebb módon teszi majd próbára a türelmemet és kitartásomat...