Az egész azon a napsütéses, késő nyári napon kezdődött, amikor felhívott. 
Hangja panaszos és némiképp elkeseredett volt a telefonban: 
- Basszus, Gem, hogy néz ki a padlizsán? 
- Minek az neked? - kérdeztem gyanútlanul, éppen lábujjakat ápolva. 
- Főzök - suttogta mély átéléssel. 
Megállt a reszelő a kezemben. 
- Mit csinálsz??? - mélységesen megdöbbentem, egyszersmind csodáltam is érte. Olyan volt, mintha én füvet nyírni, csengőt szerelni, láncfűrészezni kezdtem volna. 
Elmagyaráztam neki, hogy is néz ki a padlizsán, örült neki, hogy megtalálta a táskákban. Mivel azonban elég sokáig tartott, gyanakodni kezdtem: 
- Mit főzöl? - igyekeztem lelkesnek mutatkozni, nyitottnak és elfogadónak. 
- Vacsorát - morogta - Majd még hívlak később... - letette. 

Midőn megtalálta a padlizsánt, hosszasan örömködhetett, miként azt illik ekkora sikerélmény után. Amíg ezzel volt elfoglalva, én levágtam a körmöt a bal lábamon. Aztán megint csörgött a teló, a kijelzőre pillantottam, letettem a szúró-vágó-kapirgáló eszközt, kényelembe helyezkedtem és felvettem: 
- Mondjad, szentem, mit nem találsz? Ami döglött és hideg, az a csirke, az uborkát remélem felismered, még ha eddig csak felszeletelve is láttad. Vagy egyben, de akkor meg gondolom valami gumit csak húztál rá... 

Halk sírást, hüppögést hallottam. Rögtön feltámadt az együttérző énem, félretettem az obszcenitást. 
- Mi van? Megvágtad magad? 
- Francokat. Mindig gyantáztatok. Ja, hogy a kezem? Nem, dehogy.. - szipogta. 
- Akkor meg mi van? Ne bömbölj már! Nyefegjed, mi a dráma? Lemondta a pasi? - minimum ilyesmi horderőt sejtettem a háttérben. 
- Hülye vagy? Hogy mondta volna le? Eped minden szavamért, mit gondolsz, mi a viharért rostokolok itt a konyhában?! Remélem ma este megkér... 
- Mire? Hogy cidázz egyet neki a konyhapultnál? - igyekeztem nem nagyon röhögni. 
- Ne léházz, inkább figyelj. Elolvastam a szakácskönyvet... 
- Az egészet? - nyikkantam közbe. 
- Kuss. Nem az egészet. Az idevágó részt. Úgy mint "töltött padlizsán" meg azt hogy "ropogósra sült mézes-bazsalikomos csirke". Figyelsz? 
- Teljes életnagyságban. Le vagyok nyűgözve - leheltem, a feltörő balsejtelem ellen tengernagy optimizmusom füttyentettem hadba. 

- Akkor jó, el is vártam. Szóval. Kijártam, ami lehetett, jónevű, patináns iskolákat. Beszélek egy-két nyelven, egész jól franciázom is, ahhoz képest meg főleg, hogy nem is szeretem. Gond nélkül lefaragom az adódat, rendbe teszem a könyvelésed, elvezetek röhögve egy komplett pénzügyi osztályt, lehazudom a csillagokat az égről, ha az kell, az ügyfelek a tenyeremből esznek. 
- A kis perverzek - jegyeztem meg vigyorogva, sejtettem már, hova vezet ez az önfényezés. 
- Befognád?? Éppen azt magyarázom, hogy jó vagyok a szakmámban. De ezt a szakácskönyvet egy idióta írta. Teljesen életszerűtlen. Kizárt, hogy így kell főzni. Segítened kell. 
- Miért, mi a gond? Nem rajzolt képeket? Vágd el félbe a szerencsétlen padlizsánokat... 
- Hosszában vagy keresztben? 
- Nekem mindegy. Talán inkább mégis hosszában - óvatoskodtam. 
Némi zörgés, szentségelés, majd csörömpölés. 
- Várj, kihangosítalak. Nem tudok egy kézzel szeletelni. 
A kihangosításban az a jó, hogy én is mindent hallottam, ami körülötte történt. Nem részletezném. Elvágta, kipucolta, hidegre tette a padlizsánt. Nagyon boldog volt. 
Előszedte a töltelékbe valókat is. Szépen ügyesen kikészített mindent a pultra. 
Felkockázta a hagymát. Az elsőt héjastól. A másodikat már lecsupaszította előtte. Hosszasan röhigcsélt a nudizó hagymán, majd kéjesen felszeletelte. A húspirítás nevű akció közben volt némi bonyodalom, először a konyharuhát gyújtotta fel, majd a húst égette oda. Alig szenesedett, úgy véltük, ennyi áldozatot simán meghozhat a jövendőbelije... 

folyt. köv.